C. G. Jung pszichológiájának fő iránya az életközépi válság. Ezzel kapcsolatban több helyen tárgyalja a szerelem pszichológiai hátterét, de egységes szerelemtant nem alkotott. Részletesebben a személyiségfejlődés kapcsán tárgyalja a témát, mivel a szerelmet személyiségfejlesztő hatásként értelmezi. Az alábbi négy feltételt ugyan említi, de nem ilyen egységbe rendezve. Ezt tesszük most mi meg. Az életmű egészét tekintve tehát megállapíthatjuk, hogy Jung négyesség-tanának megfelelően a szerelemnek is négy okozatát tárta fel, amelyeknek egyszerre kell megvalósulnia ahhoz, hogy a mély-szerelem a pszichében létrejöjjön. Ezek a következők:
1. A tudattalan diszpozíciójának azonossága a szerelmes és a szerelmet kiváltó között. Ezt nevezzük fascinációnak.
2. A külső megjelenés konkrétsága, vagyis nem elég a megfelelő típus, hanem egyedi, a szerelmes fél számára alapvetően fontos külső egyedi sajátosságokról van szó.
3. Megfelelő időpont az élethelyzet szempontjából, vagyis abban a konkrét élethelyzetben és lelki állapotban kell lennie az illetőnek, ami szükséges ahhoz, hogy az az egy bizonyos személy ott és akkor mély-szerelmet váltson ki belőle.
4. Intenzív érzelmi megnyilvánulásra való képesség. Jung szerint ez kevés ember sajátja.
Ha ezekből a feltételekből csak egy is hiányzik, akkor nem jön létre a mély-szerelem, legfeljebb a normál-szerelem, aminek nem a személyiségfejlődéshez, hanem a szexuális vonzerőhöz van köze. Ez azt is megmagyarázza, hogy sok esetben miért csak az egyik fél szerelmes; a négy feltétel egybeesése ugyanis egy időben épp annál a kettő embernél egymásra vonatkoztatva rendkívül ritka esemény.