Minden férfi életében volt egy nő, aki nem úgy gondolt rá, ahogy ő szerette volna.
Ő az, de mennyire, hogy ő. Úgy látszik kissé zavarja, hogy tizenkét év telt el amióta láttam. Vajon ugyanolyan szépnek látom? Szülés után is? Igen, sőt még szebb lett! Ő az, persze, hogy ő: Anna.
Elneveti magát.
- Miért nevetsz?
Akárcsak régen, most sem válaszol azonnal; kérdőn, kutatva néz a szemembe.
- Mert olyan vagy, mint egy apa, aki épp az imént adta férjhez a lányát.
Megint elneveti magát, jellegzetes nevetésével, amely mindig örömmel tölt el.
Hirtelen azt mondom:
- Örülök, hogy találkoztunk.
Jobb lett volna hallgatnom. Régen, amikor találkoztunk, akkor sem találtam meg soha a megfelelő szót, amit várt. Azt akartam mondani, hogy szeretem. Semmi más vágy nem él bennem csak az, hogy nézzem, hogy csendben felfogjam ennek a rendkívüli eseménynek teljes jelentőségét: azt, hogy Anna itt van velem szemben.
Hirtelen az jut az eszembe, hogy minden nap, immár tizenöt éve mindig rá gondolok. Újra megszólal.
- Néha gondoltam rád, pontosan emlékszem mindenre. Jöttél és elmentél, megint ott voltál, és mindig rosszkor jöttél. De, hogy is mondjam, bizonyos tekintetben nélkülözhetetlen vagy: én változom, de neked mozdulatlanul és változatlanul ott kell maradnod, ahol vagy, a magam változásait hozzád viszonyítva mérem le.
Anna pontosan tudja, hogy én már nem változom. Megszeretni valakit nagy vállalkozás. Energia szükséges hozzá, nemes érzelmek, elvakultság. Sőt van egy pillanat, mindjárt az elején, amikor át kell ugrani egy szakadékon: ha az ember okoskodni kezd, nem teszi meg. Tudom, hogy soha többé nem ugrom át azon a szakadékon.
Meg kellene mondanom, hogy most már ő sem fog változni, mert megtalálta a helyét az életben. Hallgatok, hiszen már ő is tudja. Azért tudja, mert ez egy tökéletes pillanat.
Elmagyarázom.
A tökéletes pillanathoz kell egy kiváltságos helyzet. Kiváltságos helyzet az, amit például a művészek ábrázolnak egy esemény illusztrálásakor. A bemutatott részlet egy olyan kiváltságos helyzet, amely az egész esemény lényegét világítja meg. Egy ember életében ilyen a halál pillanata. Aki haldokol, az önmaga fölé emelkedik. Ez történik a szerelemben is. Mármost kiváltságos helyzet sok van, de a tökéletes pillanat rendkívül ritka. Itt van például egy szerelem adta kiváltságos helyzet. Ekkor felmerül a kérdés, hogy akarunk-e tökéletes pillanatot? Minden kiváltságos helyzetben vannak bizonyos megteendő cselekedetek, kialakítandó magatartások, kimondandó szavak; viszont vannak cselekedetek, magatartások, szavak, amelyek szigorúan tilosak. A helyzet csak lehetőség, a tökéletes pillanat létrejötte rajtunk múlik. A kiváltságos helyzetet tökéletes pillanattá lehet átalakítani. Ez lelkierő kérdése.
Nekünk akkor volt lelkierőnk.
Ami a kiváltságos helyzetet létrehozta az a szerelem volt, az én szerelmem Anna iránt. Az első tökéletes pillanatunk az első közvetlen találkozásunk volt. Ösztönösen, spontán jött létre. A második egy beszélgetés volt, ahonnan Anna magával vitte lelkem egy darabját. Azóta is ott van nála. A harmadik egy buszmegállóban történt, ahol mindketten hallgattunk, egyetlen szó tönkretehette volna a tökéletes pillanatot. És most megint itt van velem szemben.
Hallgatunk. Nincs szükségünk beszédre, szavak nélkül is értjük egymást. Ő tudja, hogy én mit érzek, és én tudom, hogy ő ezt elnézi nekem.
Semleges témára váltunk. Szülők vagyunk, mindkettőnknek fia van.
Attól kezdve, hogy az élet máshová vitte, egyre messzebb távolodik tőlem, mégis mindig itt van velem. Időben pedig sokkal közelebb került azzal, hogy szült. Szülői mivoltában ugyanis tíz évvel megelőzött. Az ő harminckét éves énje azt éli át, amit az én negyvenkét éves énem élt át. Itt tehát tíz év eltűnt a létidőből, ennyivel került közelebb hozzám. De az is lehet, hogy csak áltatom magam.
Pontosan nem tudom miről beszéltünk, mert lényegében elvesztem sötét szemében. Mindig ez történik, ha látom; szemének ablakából lenyűgöző belelátás nyílik a lelkébe. Ilyenkor tudattalanjaink egybefolynak, ez mágikus hatásának a titka.
A szerelem, aminek beteljesítését megtiltja magának az ember, tűz és jég, vágy és önmegtagadás. Az ellentétek kisülése fájdalmat okoz, a lélekben azonban a keletkező szikrák fényisége uralkodik, amely éget ugyan, de gyönyörű szép!
Hallgatok. Szeretném megölelni.
Most mennem kell - mondja hirtelen - várnak a fiúk (a fia és a férje). Holnap reggel utazunk haza.
Lehet majd egyszer véletlen megint összefutunk, talán tíz év múlva. Lehet, hogy ma találkoztunk utoljára, és soha többé nem látom. Most, hogy el kell válnom tőle, talán örökre, nemcsak levertséget érzek; iszonyú szorongás fog el, hogy ismét egyedül leszek.
Anna a kezét nyújtja, mélyen a szemembe néz, nem szól egy szót sem, én is hallgatok. Csendesen elneveti magát, rám mosolyog. Szemében minden reményem benne van. Elköszön, majd megfordul, és lassan eltűnik az emberek között.
Tökéletes pillanat volt.
Készült Jean-Paul Sartre gondolatainak felhasználásával.