Őstörés

1. Az őstörés "nem komplexus, nem konfliktus, nem hasadás, hanem a személyiség alapszerkezetének a törése, olyan mint egy tökéletlenség, mint egy heg." (Bálint Mihály: Az őstörés, 84. oldal.) Bálint Mihály fedezte fel a lélekben az ödipális szint alatti területet, amit az őstörés szintjének nevezett el. Valóságos lelki törésről van szó, nem helyzetről, pozícióról, konfliktusról vagy komplexusról. Jellemzői: az itt bekövetkező eseményben szigorúan csak két ember vesz részt, hiányzik az ödipális szintben mindig megjelenő harmadik személy. Ez a kapcsolat ("elsődleges szeretet") igen sajátos, egyáltalán nem hasonlít az ödipális szint emberi kapcsolataihoz. A benne működő erő nem konfliktusból keletkezik. Az itt lezajló események leírásához nincsenek megfelelő egyezményes jelentésű szavaink. Az őstörés befolyása kiterjed az egyén egész pszichobiológiai szerkezetére, áthatja egész lelkét és testét is. Az őstörés az egyén igen korai fejlődési szakaszában (személyes őskor) a rá irányuló testi-lelki gondoskodáshoz kapcsolódó meghasonlás eredménye, amely nem gyógyítható maradéktalanul, soha el nem tűnő heg marad utána. Az emberek össze nem illéséből fakad. A születés utáni primitív tárgykapcsolat harmonikus kétszemélyes jellegű, ahol csak az egyik félnek lehetnek vágyai, érdekei és jogai; a világ egyetlen harmonikus elvegyülést alkot. A harmónia adta jóérzést így írhatjuk le: "Elvárom, hogy mindenki és minden, aki és ami fontos nekem, feltétel nélkül szeressen engem és törődjön velem, anélkül, hogy bármi erőfeszítést vagy viszonzást követelne tőlem. Egyedül az én vágyaim, érdekeim és szükségleteim számítanak; a számomra fontos embereknek ne legyenek az enyémtől eltérő érdekei, vágyai és szükségletei, s ha mégis vannak, akkor habozás és vonakodás nélkül rendeljék őket az enyéim alá; örüljenek és legyenek hálásak, hogy teljesíthetik kívánságaimat. Így viszonzásképpen kedves, elégedett és boldog leszek, ellenkező esetben viszont az Isten irgalmazzon a világnak, de nekem is." (69-70. oldal.) Ennek az ősharmóniának a megtörése az őstörés. A magzati lét, ahol nincsenek tárgyak csak önmaga, az univerzum képzetét kelti a magzatban, olyan pszichikai állapotot, ahol csak ő és az univerzum jelenségei léteznek, ahol harmonikusan elvegyül környezetében, nincsenek élesen megvont határok. A születés trauma, amely megbontja ezt az egyensúlyt, megindul az egyén és a környezet szétválása. A korábbi parttalan harmóniából felbukkannak a tárgyak, a kezdetleges Én-tudat, körvonalak, határok keletkeznek. A tárgy (az anya) okozta őstörés hatására alakul ki az oknophil, vagy ellenkezőleg a philobatikus létszemlélet. Az oknophil a tárgyakhoz kötődik, retteg a tárgynélküliségtől. A philobatikus világképben a tárgyak ellenségek, a tárgynélküli tér az eredeti (magzati) állapot felidézése biztonságot sugároz számára. Amíg tehát az oknophil a tárgyakhoz ragaszkodik és túlzásba viszi tárgykapcsolatainak megszállását, addig a philobatikus az én funkcióinak megszállását viszi túlzásba, és különleges képességeket fejleszt ki, hogy ne kelljen igénybe vennie tárgyak segítségét. A továbbiakban fordítsuk figyelmünket egy, az emberi destruktivitást magyarázó elméletre.

2. Arno Gruen A normalitás tébolya című könyvében kifejti elméletét az emberi destruktivitás okairól. Meglátása szerint a gyermek képtelen feldolgozni szükségleteinek elutasítását és a szeretet elvonását. A hibát önmagában keresi és küzd szülei szeretetéért, igyekszik alkalmazkodni. Elnyomja belső igényeit, vagyis alávetett lesz, amit a tudattalanba száműz. Kialakul az alá-fölé rendeltség, ami a szabadság ellentéte, megjelenik az engedelmesség, mint legfőbb érték. Kötelességgé és engedelmességgé redukálódik az emberi élet. A társadalom az önálló, belső vezérlésű embert deviánsnak tekinti, és a kívülről ránk erőszakolt rend elfogadását "normalitásnak". Ebben a felállásban mindig mások mondják meg mi a jó. Ezáltal a kötelességteljesítés lép a felelősségvállalás helyébe. Ez lappangó öngyűlöletet gerjeszt. Mindez hatalmi törekvésként kivetül a külvilágba, és gazdasági, politikai hatalmi törekvésekben nyilvánul meg, sokszor másokat függésbe hozó "gondoskodásban". A hatalomban részesülőkre úgy tekintünk, mint akik jobbak és okosabbak nálunk. Ezzel önként lépünk az alacsonyabb rendű alattvaló helyzetébe, mert így betagozódva, engedelmeskedve, mellé állva a hatalom részeseinek érezzük magunkat. Ez az önmagunkkal szembeni árulás az embertelenség forrása. Itt lép be újra a gyermekkor meghatározó szerepe, ugyanis a nőkben az anyaság mint hatalom kompenzációként jelentkezik: "gondoskodom rólad, de pontosan olyannak kell lenned, ahogyan azt én megkívánom." Ezzel minden kezdődik elölről. A gyermekek csak úgy képesek elviselni ezt az alávetettséget, hogy megtagadják a hálát. A soha meg nem kapott igazi szeretetet ott keressük, ahol az nincs, ha pedig mégis találkozunk vele visszautasítjuk, mert úgy véljük, hogy belső tökéletlenségünk miatt úgysem szerethet minket senki. Választanunk kell tehát: engedelmesek és meghasonlottak leszünk, vagy pedig szembefordulunk a társadalmi elvárásokkal, ami nehéz, de belső békét adó életprogram.

3. Ezt a két önmagában is érdekes elméletet most egybekapcsoljuk C. G. Jung archetípustanával. Meglátásom szerint mindkét elmélet feltárja az ősbűn, mint archetípus forrását. Ezek a tudatalatti emlékek irányítják felnőtt gondolkodásunkat, és bizonyos vallási és filozófiai nézeteket. A magzati lét harmóniája a panteizmus forrása, de ugyanígy a transzcendenciáé is, ahol az egyén végül meg-istenül. Az őstörés előtti állapot szülte az emberiség általános elképzelését az aranykorról, egy kezdeti paradicsomi állapotról, az őstörés mint alaphiba a bűnbeesés, a paradicsomból való kiűzetés archetípusának "okozója", amely a többihez hasonlóan tudattalanul hat és merül fel az emberi benső mélyéből. Az oknophil beállítódás az extrovertált, a philobatikus pedig az introvertált típussal állítható párhuzamba. A három elmélet (Bálint, Gruen, Jung) egybeesései gyarapítják az emberről való tudásunkat, az emberiség önismeretét.


Irodalom

Bálint Mihály: Az őstörés. A regresszió terápiás vonatkozásai. Akadémiai Kiadó, 1994.

Arno Gruen: A normalitás tébolya. A realizmus mint betegség: elmélet az emberi destruktivitásról. Magyar Könyvklub, 2003.

C. G. Jung: Az archetípusok és a kollektív tudattalan. Scolar, 2011.