Szentségtan

Dogmatika VII.


A dogma hivatalosan és tévedhetetlenül definiált kinyilatkoztatott igazság. A teológiai igazság olyan tévedhetetlen tétel, amely a kinyilatkoztatásból logikai úton lett kikövetkeztetve.

A dőlt betűvel vastagon szedett és aláhúzott definíciók a katolikus egyház dogmáit tartalmazzák. A dőlt betűvel vastagon szedett, de alá nem húzott definíciók pedig a teológiai igazságokat.


1. Általános szentségtan

Krisztus hét szentséget alapított: keresztség, bérmálás, Oltáriszentség, bűnbánat, betegek kenete, egyházi rend, házasság. A szentségek kegyelmet (lelki erőt) közvetítenek. Ennek átadása történik a szertartásban. Egyes szentségek kitörölhetetlen nyomot hagynak maguk után, az egyik (egyházi rend) lelki hatalmat is.

A szentségeket Krisztus személyesen alapította. A házasság intézményét nem, csak a szentségi jellege van Krisztustól.

A szentség anyaga a szertartásban szereplő fizikai anyag (távolabbi anyag), és a cselekedet (közelebbi anyag). A szentség formája a szertartásban szereplő szöveg lényegi része.

Az újszövetségi szentségek a maguk erejéből adják a kegyelmet amit jelölnek, ha a felvevő azt nem gátolja meg. A szentségek önmaguktól hatnak, a kegyelem úgy van bennük, mint valami eszközben működő erő, ám csak akkor közlik ezt az erőt, ha a befogadó kellőképpen felkészült a vételre; pszicho-etikai előkészületről van szó. A felkészülés azonban nem okozati tényező, csupán szükséges föltétel. Éppen ezért a szentség nem mágia. A feltételek szükségessége csak a hét évnél idősebb, értelmüket használni tudó (nem szellemi fogyatékos) emberekre áll.

Az újszövetségi szentségek közlik a megszentelő kegyelmet. 

Három szentség: a keresztség, bérmálás és az egyházi rend kitörölhetetlen nyomot hagy a lélekben, ezért csak egyszer vehetők fel. Egy jelről van szó, amely jelzi a Krisztushoz való tartozást (keresztség), elkötelező jel a keresztény élet bizonyos feladataira (bérmálás), és megbízást ad a papi feladatok végzésére (egyházi rend).

Az Egyháznak hatalmában áll szentelményeket alapítani. A szentelmények a szentségekhez hasonló szertartások, ám:

- nem Krisztus, hanem az Egyház alapította őket
- nem adnak megszentelő, csupán segítő kegyelmet
- nem hatnak önmaguktól
- nem szükségesek az üdvösséghez

A szentelmények két csoportja:

- áldások
- ördögűzések

Hatásukat nézve:

- megszentelés
- a Gonosz távoltartása
- segítő kegyelmek közlése
- ideiglenes javak kérése, ha az nincs a lélek kárára
- ideiglenes büntetések elengedése
- bocsánatos bűnök bocsánata

A szentelmények a személyes teljesítmény alapján hatnak az Egyház közölte lelki erő segítségével. A szentelések (például vízszentelés, akolitus avatás) hatása kétségtelen, a többié kérdéses. Az ószövetség szentségei az újszövetség szentelményeihez voltak hasonlóak. A körülmetélés például önmagától hatott.

Ahhoz hogy egy szentség érvényes legyen szükséges a megfelelő papi hatalom, és a kiszolgáltatóban a szándék, hogy azt tegye amit az Egyház tesz, amikor a szentséget kiszolgáltatja.

Az érvényességhez a kiszolgáltatónak az előírt módon kell végeznie a szertartást. Ez feltétlenül szükséges. Ugyanakkor az érvényesség független a kiszolgáltató személy erkölcsi minőségétől. Továbbá ha az előző feltételek megvannak, akkor nemkatolikus is érvényesen szolgáltatja ki a szentséget. A keresztség érvényes kiszolgáltatásához még kereszténynek sem kell lennie a kiszolgáltatónak. A házasság szentségénél elég a keresztség, a többi öt szentség kiszolgáltatásához szükséges a megfelelő papi hatalom. Az általánosan alacsony követelményi szint oka az, hogy a kiszolgáltató csupán eszköz. Még tudatos szándék sem szükséges, elég a burkolt, hiszen a szentségek önmaguktól hatnak. Ezek voltak az érvényesség kérdései. A megengedettség egy egészen más dolog - egyházjogi kérdés. Ezért lehet beszélni érvényes, de meg nem engedett módon kiszolgáltatott szentségről. Ilyen lenne például a csecsemők pappá szentelése.

Egy szentség érvényes felvételéhez szükséges a megfelelő szándék, és az alkalmasság. Alkalmasság a keresztségnél a földi élet, a többinél a keresztség. (A részleteket lásd az egyes szentségeknél.) Ahhoz hogy a szentség ne csak érvényes, hanem hatékony is legyen, az élők szentségeinél (bérmálás, Oltáriszentség, betegek kenete, egyházi rend, házasság) szükséges a megigazult állapot, a holtak szentségeinél (keresztség, bűnbánat) pedig a bánat. A holtak szentségei emelnek be a megigazultságba, éppen ezért nevezzük a holtak szentségeinek, a többinél ez már előfeltétel, tehát azok az élők szentségei. A szentségekben kapott kegyelem mértéke nem egyforma, függ a felvevő felkészültségétől, valamint az isteni gondviseléstől.

A szentségek szükségesek az üdvösséghez. Nem mindegyik szükséges. A szükségesség csupán feltételes, akárcsak az egyházhoz való tartozás. Rendes körülmények között három szentség feltétlenül szükséges:

- keresztség az egyénnek
- a bűnbánat a súlyos bűnbe esett kereszténynek
- az egyházi rend a közösség számára


2. Keresztség

A keresztség újszövetségi szentség, a keresztény beavatás első foka, amely a vízzel való lemosás és a Szentháromság hívása által közli a megszentelő kegyelmet.

A keresztség távolabbi anyaga a természetes víz, míg közelebbi anyaga a leöntés vagy meghintés vízzel vagy vízben. A lényeg, hogy a víz fizikailag érintse a testet, méghozzá úgy, hogy valamennyit folyjon rajta.

A keresztség formája a Szentháromság hívása és a cselekmény megnevezése.

A keresztség hatása a lelki újjászületés, amely a következőkben nyilvánul meg:

- a megszentelő kegyelem elnyerése
- minden bűn és büntetés elengedése (áteredő és személyes bűn, és azok büntetései)
- egyháztagság az eltörölhetetlen jel által (ez az úgynevezett általános papság alapja)
- jog a különféle segítő kegyelmekhez (általános nézet)

A keresztség mindenkinek szükséges az üdvösséghez. Aki nem ismeri fel szükségszerűségét, az keresztség nélkül is üdvözülhet ugyanúgy, amint a megváltás előtt élők is.

A keresztséget pótolhatja a vágykeresztség és a vérkeresztség. Vágykeresztség: a keresztség kifejezett vagy burkolt vágya. Burkolt vágy: nem tudnak a keresztségről vagy annak szükségességéről. Vérkeresztség: a keresztelés előtt Krisztus-hitükért kivégzett hittanulók.

Akik az áteredő bűnben halnak meg, azok nem üdvözülhetnek. Itt a hét év alattiakról van szó. Ez a tétel indokolja a gyermekkeresztelést. Azután, hogy mi lesz a keresztség nélkül elhunyt gyerekkel az a teológia legnehezebben megoldható problémája, a leggyengébb pont. Üdvözülésük módjáról több spekulatív elképzelés született, de egyik sem támasztható alá a kinyilatkoztatásból. Mindazonáltal mivel nem önhibájuk miatt marad el keresztelésük, mégsem kárhozhatnak el, ám a módról nem kaptunk isteni felvilágosítást.

A keresztséget bárki érvényesen kiszolgáltathatja.

A keresztséget bármely meg nem keresztelt ember felveheti.


3. Bérmálás

A bérmálás újszövetségi szentség, a keresztény beavatás második foka, amely a kézföltétellel történő megkenés és imádság által közli a Szentlelket, és ezzel teljessé teszi a keresztség erejét.

A bérmálás lényegi mozzanata a homlokon krizmával való megkenéssel történő kézrátétel ezekkel a szavakkal: vedd a Szentlélek ajándékának jelét.

A bérmálás hatásai:

- eltörölhetetlen jel
- a megszentelő kegyelem növekedése és a Szentlélek közlése
- a keresztség teljessé tevése (általános nézet)

A bérmálás felavat az általános papság feladatainak (például keresztszülőség) végzésére, ezért szükséges az Egyház számára. Az egyes ember számára nem szükséges, olyannyira nem, hogy bérmálás nélkül is lehet üdvözülni. 

A bérmálás rendes kiszolgáltatója a püspök, rendkívüli kiszolgáltatója az arra felhatalmazást kapott pap.

A bérmálás felvevője minden megkeresztelt ember, aki még nem bérmálkozott. A keleti egyház a keresztség után azonnal kiszolgáltatja, a katolikus egyház ezt csak a felnőtt keresztelés esetén teszi meg. A gyerekeknél későbbi időpontban, ragaszkodva a püspöki bérmáláshoz, mint az egyház egységének jeléhez. Újabban az időpont egyre kicsúszik a kamaszkorba, szigorú feltételekkel megterhelve. A gyakorlat a bérmálás teljes félreértése, azt felnőtt beavatásnak értelmezik, mint láttuk, teljesen alaptalanul. Ezzel a bérmálás lelki erejétől teljesen megfosztják az arra leginkább rászoruló fiatalokat.


4. Oltáriszentség

Az Oltáriszentség újszövetségi szentség a keresztény beavatás harmadik, legmagasabb foka; Krisztus testének és vérének valóságos jelenléte a kenyérben és a borban az átlényegülés erejénél fogva. A szentség megvalósulásakor a kenyér és a bor lényege (szubsztanciája) átváltozik Krisztussá (az anyag nem vész el csak átalakul). Misztikus jelenségről van szó, ezért a természettudomány semmit nem észlel a dologból. Ennek a szentségnek a szertartása maga a szentmise, annak központi mozzanata, a keresztáldozattal lényegét tekintve azonos áldozat. (Az áldozat bemutatásnak a helye a templom, végzője a pap. Ezért a protestáns imaházak a szó eredeti és valóságos értelmében nem templomok, és lelkészei nem papok.) Az Oltáriszentség azáltal válik lelki táplálékká, hogy erőt közöl. Az egész Krisztus van jelen benne a személyes egységből fakadóan.

Az Oltáriszentségben Jézus Krisztus teste és vére valóságosan van jelen. 

Jézus Krisztust az Oltáriszentségben imádás illeti. 

A valóságos jelenlét ésszel egyáltalán igazolható szoros értelemben vett hittitok.

Jézus Krisztus az Oltáriszentségben átlényegülés (transzszubsztanciáció) útján jelenik meg. 

A kenyér és a bor színei (járulékai) az átlényegülés után fizikailag változatlanok, ugyanakkor egységesítő metafizikai alany nélkül maradnak. A szubsztancia helyét az isteni mindenhatóság veszi át.

Az Oltáriszentség mindkét összetevőjében (kenyér és bor) jelen van az egész Krisztus. A személyes egység következtében.

Az egész Krisztus jelen van mindkét összetevő bármely részében. Például ha a kenyeret felaprózzuk, akkor minden darabja teljesen kenyér, ugyan így ott van mindben a teljes Krisztus.

Krisztus az Oltáriszentségben (Eucharisztia) jelen van a vétel előtt is, és jelen marad a szentmise után is. A tétel azon elképzelés ellen fogalmazódott meg, hogy Krisztus csak a vétel (elfogyasztás) pillanatában lenne jelen. Tételünk szerint az átváltoztatás után mindaddig jelen van, amíg a kenyér és a bor fizikai hordozói megtartják állagukat. Eddig az Oltáriszentség, mint lelki táplálék volt előtérben, a továbbiakban mint áldozat vizsgáljuk.

A szentmise valóságos áldozat, amelyet Jézus Krisztus rendelt az Újszövetség számára. A misében megvalósuló áldozat megjeleníti és közvetíti erejét.

A szentmise tiszteletet kifejező és hálaadó, engesztelő és kérő áldozat.

Végezetül vizsgáljuk meg az Oltáriszentséget (Eucharisztia), mint szentséget.

Az Eucharisztia anyaga a búzakenyér és a szőlőbor. A kenyér esetében lehet kovászos (normál hétköznapi kenyér) vagy kovásztalan (ostya) is. Eredetileg vegyesen használták, míg Bizánc 600. óta kenyeret, Róma 800. óta kizárólag ostyát használ.

Az Eucharisztia formája Jézusnak az Utolsó Vacsorán mondott szavai. 

Az Eucharisztia fő hatása a Jézussal való egyesülés. Itt elsősorban a lelki egyesülésre kell gondolni, ami megmarad a járulékos hordozók felbomlása (emésztés) után is. Hatásai:

- a megszentelő kegyelem növekedése
- segítő kegyelmek közlése
- a feltámadás biztosítéka az által, hogy megerősíti a Krisztushoz való tartozást
- véd a súlyos bűntől
- eltörli a bocsánatos bűnöket
- csökkenti a kísértéseket

Tökéletessé teszi a keresztény beavatást. Egyesíti az egyház tagjait, akik egyek lesznek Krisztusban.

Az Oltáriszentség létrehozója (aki a misét tartja) kizárólag a püspök és az áldozópap. A valóságos létrehozó Krisztus, a misét tartó csak eszköz. Az Oltáriszentség kiszolgáltatója (aki átnyújtja az eucharisztiát, vagyis az áldoztató) bármely erre kijelölt hívő lehet.

Az Oltáriszentség felvevője (áldozó) a megigazult keresztény. Megigazult: vele van a megszentelő kegyelem. Naponta egyszer lehet áldozni (bizonyos feltételek mellett kétszer, a papnak ahány misét tart). Előtte egy óra böjt. A római egyház kevés kivételes alkalmon kívül csak ostyával áldoztat, a bizánci mindig kenyérrel és borral. Egy évben legalább egyszer fel kell venni ezt a szentséget.


5. A bűnbánat szentsége

A bűnbánat szentsége újszövetségi szentség, amelyben a pap a bűnbánó gyónónak, mint megbízott, Isten nevében megbocsátja a keresztség után elkövetett bűneit.

A bűnbánat szentségének a formája a pap feloldozó szavai.

Az Egyháznak Jézustól kapott hatalma van a bűnök megbocsátására. 

A bűnbánat szentségében a bűnbocsánat bírói tevékenység, vagyis a pap nemcsak kijelenti a bűnök bocsánatát, hanem ténylegesen is eszközli a megbocsátást. A gyónó részéről szükséges a bánat, a jóvátétel szándéka, és a gyónás. 

A félelemből eredő bánat erkölcsileg jó, természetfölötti tett. A kárhozattól való félelemről van szó. Ez nem tökéletes bánat, tehát az üdvösség alacsonyabb fokát eredményezi, mint a szeretetből fakadó bánat.

A bűnbánat szentsége eltörli a halálos bűnöket az értük járó örök büntetéssel (kárhozat) együtt. Halálos vagy más szóval súlyos bűn szembefordulás Isten akaratával a következőképpen:

- súlyos dologban
- tudva
- akarva

Amennyiben a három feltételből csak egy is hiányzik, akkor bocsánatos bűnről beszélünk, amire a gyónáson kívül is bocsánat nyerhető.

A bűnbánat szentségének további hatásai:

- a meggyónt bocsánatos bűnök megbocsátása (a bocsánatos bűnt nem kötelező meggyónni)
- eltörli az ideigtartó büntetéseket, de csak a bánat mértéke szerint (a kárhozat alól felment, az ideig tartó büntetés alól [purgatórium] nem feltétlen)
- segítő kegyelmet ad
- olykor lelki békét ad (pszichés hatás)

A gyónásban az összes súlyos bűnt részletesen meg kell gyónni. Részletesen: a bűnök faját, számát, és a súlyosbító körülményeket is. A papok havonként ajánlják, és évente egyszer kötelezőnek mondják a gyónást. Valójában gyónni csak annak kell, akinek halálos bűne van, akinek nincs, annak nem kell gyónnia, mivel ez a szentség a keresztség után elkövetett halálos bűnök megbocsátásának eszköze. Ha ilyenről nem tud az illető, akkor egyáltalán nem kell gyónnia. Ha azonban van, akkor minél hamarabb, legkésőbb a húsvéti időben kötelező, de csakis ilyen esetben. Aquinói Szent Tamás: "A bűnbánat szentsége nem szükséges mindenkinek, csak a bűnben lévőknek." STh. III,84,5,c.

Az egyszer megbocsátott bűnök nem élednek fel.

A tökéletes bánat feloldozást ad a gyónáson kívül, de nem annak vágya nélkül. Itt arról az esetről van szó, amikor halálos bűnben nincs mód gyónni. Ha azután ez lehetségessé válik, akkor utólag fel kell venni a bűnbánat szentségét.

A gyónáshoz elég a kevésbé tökéletes bánat, amely a kárhozattól való félelemből táplálkozik.

A gyóntatónak hatalma, joga, és kötelessége elégtételt kiróni. A bűnök meg lesznek bocsátva, de jóvátételként ideiglenes büntetés (purgatórium) jár értük. Ennek csökkentésére van az elégtétel, hiszen az ideig tartó büntetés nem mindig törlődik el teljesen. Ám önként vállalt vezeklésekkel is elégtétel adható. Ez lehet jó cselekedet vagy szenvedés.

A bűnbánat szentségének a kiszolgáltatója csak a püspök és az arra felhatalmazott áldozópap.

A bűnbánat szentségének a felvevője az a megkeresztelt személy, aki a keresztség után súlyos vagy bocsánatos bűnt követett el. Bűntelenek értelemszerűen nem vehetik fel, a bocsánatos bűnt elkövetők igen, de mivel más módon is bocsánatot nyerhetnek számukra ez nem kötelező, halálos bűnben lévő keresztényeknek viszont kötelező.

Az egyháznak joga van búcsút engedélyezni. A búcsú az ideig tartó büntetés teljes vagy részleges eltörlése. Az hogy ez megtörténhessen szigorú feltételei vannak, amit az egyházjog szabályoz. A gyónás és tökéletes bánat alapvető feltétele a teljes búcsúnak.


6. A betegek kenete

A betegek kenete újszövetségi szentség, amelyben a beteg hívő a megszentelt olajjal való megkenés és a pap imádsága által elnyeri lelke egészségét és ennek kihatásaként akár testi egészségét is. Beteg alatt itt azok értendők, akik az életveszély közelébe kerültek akár betegség, akár öregség miatt. Ilyen veszély lehet bármely műtét is. A szentség megismételhető, ha a beteg állapota romlik, vagy egy következő betegség esetén.

A betegek kenetének távolabbi anyaga az olaj, méghozzá a püspök által megáldott olajfának, vagy más növénynek az olaja.

Közelebbi anyaga a beteg megkenése. A kenés mindig a homlokon és kezeken történik, szükség esetén bármely testrészen.

A betegek kenetének a formája a pap imája, amely a kenést kíséri. 

A betegek kenete kegyelmet ad, bűnöket bocsát és megkönnyebbülést hoz a betegnek. Növeli a megszentelő kegyelmet, és segítő kegyelmet közöl. Megbocsátja a súlyos bűnöket, ha a beteg már nem képes gyónni. A lelki megkönnyebbülés kihathat a testre is (pszichés hatás).

A betegek kenetének kiszolgáltatója csak a püspök és az áldozópap. 

A betegek kenetének felvevője csak a súlyosan beteg hívő. A betegek kenetének felvétele sem tételes isteni, sem egyházi törvény értelmében nem kötelező.


7. Az egyházi rend szentsége

Az egyházi rend újszövetségi szentség, amely által a hívő a püspök kézfeltétele és imája által az Egyházban lelki hatalom gyakorlására kegyelmet kap.

A püspökség, áldozópapság és a diakonátus külön-külön is szentségi jellegű, vagyis nemcsak a püspökszentelés, hanem a másik kettő is szentség, kegyelmet közöl és eltörölhetetlen nyomot hagy a lélekben. A püspök birtokolja a papi hatalom teljességét, az áldozópap ennek csak egy részét birtokolja, míg a diakónus papi hatalma megegyezik bármely hívő papi hatalmával (általános papság), csupán annak gyakorlására hivatalos megbízatást kap szentségi megerősítéssel.

A püspök magasabb rangú az áldozópapnál. 

Az egyházi rend szentségének anyaga a kézföltétel, formája pedig azok a szavak, amelyeket a kézföltétel alatt elhangzanak.

Az egyházi rend szentségének hatása az eltörölhetetlen lenyomat a lélekben, a megszentelő kegyelem növekedése és a lelki hatalom. 

Mind a három papi rend kiszolgáltatója kizárólag a püspök. 

Az egyházi rend felvevője csak és kizárólag megkeresztelt férfi lehet. A nők pappá szentelésének ontológiai akadályai vannak. Ezért a nők nem képesek felvenni az egyházi rend szentségét. A szertartás ellenére sem jelenne meg lelkükben a nyom, és a lelki hatalom sem jelentkezne. Papi tevékenységük érvénytelen lenne. Éppen ezért a nők pappá szentelése egyszerűen lehetetlen. Egy másik megközelítésben a nő szakralitása adott, életadó papi hatalommal születik, ami a Mária tiszteletben mutatkozik meg. (lásd még itt az 54. pontot.)

A papok nősülése nem dogmatikai, hanem egyházfegyelmi kérdés. A papság hatalmát teljes mértékben birtokló püspököknél kizárt a nősülés, a papoknál viszont nem, ám azzal mindenképpen kizárnák magukat az egyházkormányzatból.


8. A házasság szentsége

A házasság mint újszövetségi szentség egy férfinek és egy nőnek törvényes szerződése állandó nemi életre, mely Jézus Krisztus rendelkezéséből fakadóan kegyelmet közöl. A szentség maga a házasságkötés aktusa, amit a felek egymásnak szolgáltatnak ki, a pap csak az Egyház részéről megjelenő hivatalos tanú.

Az újszövetségben a keresztények közötti érvényes házassági szerződés alkotja a szentséget.

A házasság valóságos, Krisztus-rendelte újszövetségi szentség. Egy természetes intézményt szentségi rangra emelt.

Az Egyháznak joga van a megkereszteltek között házassági akadályokat felállítani, azok alól felmentést adni, és házassági ügyekben, amennyiben azok a szentséget érintik, ítélni.

Érvényesen felvehetik a házasság szentségét azok, akiknek komoly szándékuk van a házasságkötésre, alkalmasak a házaséletre, meg vannak keresztelve, és nincs közöttük érvénytelenítő akadály.

A házasság lényeges tulajdonsága az egység (egy férfi és egy nő), és a felbonthatatlanság. Az egység alól az ószövetségben volt kivétel, a felbonthatatlanságra az újszövetségben is van. A kérdést az egyházjog szabályozza. Az érvényes, de nem szentségi házasság bizonyos esetekben felbontható. Az érvényes és szentségi házasság nem bontható fel, ám előfordulhat, hogy az egyházi hatóság utólag megállapítja, hogy soha nem is jött létre. Ilyenkor nem felbontásról, hanem az érvénytelenség megállapításáról van szó.

A házasság szentsége növeli a megszentelő kegyelmet, és jogot ad a házastársi kötelességek teljesítéséhez szükséges segítő kegyelmekhez.

Az azonos neműek egyházi házasságkötésére a kinyilatkoztatás alapján nincs lehetőség. Társadalmi téren ennek a ténynek nem lehet kényszerítő ereje. Az egyház nem erőltetheti rá saját elveit a kívülállókra, illetve az egyház számára sem írhatja elő a politikai hatalom, hogy tagjai mit akarjanak. Mindenesetre a homofóbia csak a legújabb időben jelent meg az egyházban, elsősorban fundamentalista politikusok által.