Individuáció

C. G. Jung individuációs tanáról röviden.

Az emberek korunkban is valamely kollektív szervezetre bízzák elkülönülésüket, vagyis még nem ismerték fel, hogy mindenkinek önállóan kell léteznie. Az individualizáció útjában áll minden kollektív identitás, minden összetartozás egy szervezetben, vagy a csapathoz, izmushoz, nemzethez tartozás. Védőpajzs ez a gyáváknak, nyáj a bárányoknak, anya, aki táplálja a gyengéket. Ez a közbülső fokozat napjainkban még sokak szemében tűnik végső célnak. Amikor hivatalosan előírják, mint a mai Magyarországon, minden továbblépés a személyiségfejlődés útján államellenes lázadásnak számít. Mindenki, aki a hatalmon lévőknél fejlettebb személyiséggel rendelkezik, rendszerellenes egyénnek minősül. Mégis vannak, akik tovább lépnek, mert a karám fojtó légköre már elviselhetetlen számukra. Az ilyen ember egyedül járja saját útját, és maga lesz önmaga legmegfelelőbb társasága. Sokrétű egyénisége sokféle véleményből és tendenciából áll. Sok nehézség árán meg kell tapasztalnia, hogy tévút a külső világgal való azonosulás. Belső önmagával kell megküzdenie, sokféleségét harmóniába hoznia. A beavatott társaságok a kollektivitásba vezető téves utak. Jung szerint az egyénnek van szüksége saját titokra, ami elszigeteli őt. Nyilván úgy érezte, hogy neki még szüksége van erre a mankóra. Ami a lényegesebb, hogy nagyon sokan nem bírják elviselni az elszigetelődést. Ők a neurotikusok, akik a két létmód között állnak. Elindultak az individuáció útján, de egyéniségüket rendszerint feláldozzák a kollektív hasonulás vágyának. Aki megtapasztalja a benne élő idegen (tudattalan) parancsoló késztetéseit, az nem fordulhat vissza. Aki a maga egyéni céljait akarja követni, ám a közösségbe is be akar illeszkedni az neurotikus lesz. Ha azonban tovább lép, és a saját útját járja, akkor "magánakvaló" emberré válik. Nem tűri a nyilvános vitát, azokat önmagában és önmagával folytatja le, ami elzárja előle a kollektív döntés elfogadását. A kötelességek összeütközése hozza létre felelősségtudatát. Mindez jelentőséget ad az individuumnak, az ellentétek konfrontációja fokozza a tudatosodást. A hangsúly a külső világról a bensőbe tevődik át, ahol az ellentétek konfliktusa dolgozik. Aki ezt nem képes elviselni az jobb, ha soha nem hagyja el a kollektív karámot, amely megvéd a belső konfliktusok ellen. Maradjon otthon anyuka vagy apuka megvédi. Aki elindul az egyéni úton az hamar megismeri az igent és a nemet. Az hogy az én egyáltalán lehetségessé vált annak köszönhető, hogy az ellentétek kiegyenlítésre törekszenek. A lelki energiák kivetítését hívjuk démonnak, Istennek, éppen ezért Isten semmiképpen nem lehet a tudat kitalációja. A pszichének nincsenek archetípusos előfeltételei, újonnan keletkezik a születéskor és nem más, mint aminek képzeli magát. Bizonyos szempontból a tudat másodlagos. A tudattalan öröktől fogva történt. Az istenség új értelmezését egy pszichikus definícióját adta. A pszichére leselkedő veszély az egyoldalúság. Ha azt mondjuk, hogy az örök lényeg az Egy, vagy azt, hogy az örök lényeg a Mindenség, az mindkét esetben egyoldalú. A pszichén túl is van valami, egy pszichoid bázis, ami olyan létformán alapszik, amit nem tudunk észlelni. A kollektív tudattalanról beszélünk, a benne működő archetípusokról, mindenek hatóokáról és szubjektumáról. Létére abból következtethetünk, hogy pszichikus hiányjelenségek mutathatók ki, amennyiben figyelmen kívül hagyjuk. Ez neurózishoz vagy kollektív kényszerképzetekhez vezet. Az archetípusok figyelembevételét nevezzük vallásnak, a kollektív tudattalant öröktől fogva létezőnek.