Boszorkányok

A boszorkányokról, és főleg a boszorkányüldözésről sok téves információ kering az emberek tudatában. Az IPM 2015. novemberi számában Novák Veronika (ELTE) korrekt tájékoztatást ad cikkében a boszorkányüldözés történelmi tényeiről. Valójában nem is a középkor, hanem az újkor a boszorkányok üldözésének ideje. Maga az inkvizíció csupán a 13. században állt fel, és elsősorban eretnekekkel foglalkozott. A boszorkányságot ostoba babonának tartották, és ezért nem is foglalkoztak vele. Ha valaki azt állította, hogy ő éjszaka a levegőben repked, arról úgy tartották érzéki csalódás áldozata. Ez a vélemény a törvénykezés szintjén is megjelent, nálunk Könyves Kálmán idejében. Ezekre a törvényekre éppen azért volt szükség, mert a nép körében tartotta magát a boszorkányhit. Az emberek minden időben pszichológiai áldozatai lesznek az összeseküvés elméleteknek, így annak, hogy egyes események rontás, ártó mágia befolyásai, amit mágikus védekezéssel lehet elhárítani. A felvilágosult keresztény egyház éppen ezt utasította el egészen a középkor végéig.

A középkori társadalom bomlása, a nagy átalakulás idején vallási szekták tömegei jelentek meg. A nép és a lelkipásztorok összeesküvés elméletei szerint ezeken a titkos összejöveteleken mágikus szertartásokat végeznek a világ romlása érdekében. Így indultak a nagy eretnek- és zsidóüldözések, valamint a boszorkányoké is. Hivatalosan 1484-ben VIII. Ince pápa bullájával indult a boszorkányüldözés, amelyben eretnekeknek nyilvánította őket. Habár Heinrich Kramer inkvizítor könyvét (Boszorkányok pörölye, 1486) betiltották, és személye is nagy ellenkezést váltott ki az egyházi vezetésben, szellemisége rányomta bélyegét Európára.

Ettől kezdve a tanult emberek is komolyan kezdtek foglalkozni a boszorkánysággal. A babonás népi hiedelemből tudományos elmélet fejlődött ki, ami társadalmi hisztériát és pánikot indukált, becslések szerint a boszorkányüldözésben perbefogottak több millióan lehetettek, a kivégzettek mintegy ötvenezren voltak. Svájcban, Németországban, Franciaországban, Észak-Itáliában, és Skóciában 1560 és 1640 között csúcsosodtak ki az üldözési hullámok, míg Lengyelországban, Magyarországon, Skandináviában és Észak-Amerikában 1680 és 1720 között.

A boszorkányokat elsősorban a protestánsok üldözték, méghozzá különös kegyetlenséggel. Katolikus vidékeken az inkvizíció gátat szabott az őrületnek, igyekezett a világi bíróságokat mérsékelni, a vádlottakat megmenteni, racionálisan mérlegelni a vádakat, és betartani a tisztességes eljárás szabályait. A spanyol inkvizítor Alonso de Salazar intellektuális érdeklődéssel vizsgálta az ügyeket, objektív bizonyítékokat nem talált, ám rájött a jelenség pszichológiai okaira, az öngerjesztő hisztéria metódusára. A bizonyítékokról kimutatta, hogy elégtelenek, a vádlottakat pedig feloldozta és hazaküldte, mint nyilvános vezeklőket. Jelentését a spanyol inkvizíció vezetése is elfogadta (1614), így a Spanyol király fennhatósága alatt álló területeken, ami akkor a fél világot jelentette, nem volt boszorkányüldözés. Ugyanez mondható el a római inkvizíció alá eső területekről is, ahol szintén racionálisan jártak el, orvosi bizonyítékokat követelve az állítólagos rontások esetében a vádemeléshez.

Hankiss és Klaniczay a boszorkányüldözésről